Repedések a béketáboron

A béketábor kívülről megbonthatatlannak tűnő egységén az első repedés akkor következett be, amikor sor került Jugoszlávia „kiátkozására.” – mondta el Vincze Gábor, az Emlékpont történésze, aki „beugróként” tartott előadást a SZE-EM. történelemtudás egyetemén, bemutatva a szovjet tömbön belüli konfliktusokat, a testvéri szocialista országok kapcsolatában jelentkező ellentéteket.

Dr. Bencsik Péter egyetemi adjunktus hivatalos ügyben való távolléte miatt Vincze Gábor az Emlékpont történésze mutatta be a szovjet tömbön belüli konfliktusokat, a testvéri szocialista országok kapcsolatában jelentkező ellentéteket. A rendezvény elején Blazovich Péter, az Emlékpont intézményvezetője röviden felvázolta a hidegháború kialakulásának folyamatát, kitérve Churchill 1946-ban elmondott fultoni beszédére és a két szuperhatalom mellékhadszíntereken – Korea, Vietnám, Afganisztán – megvívott harcaira.

Vincze Gábor elmondta, hogy a második világégés emberek tízmillióinak vesztét okozó fegyveres konfliktuson kívül ideológiai háború is volt a kommunizmus és a demokratikus államformák között. A béketábor kívülről megbonthatatlannak tűnő egységén az első repedés akkor következett be, amikor sor került Jugoszlávia „kiátkozására.” Ennek hátterében Tito marsall és Sztálin személyes ellentétén kívül az állt, hogy a Szovjetunió megpróbált beleszólni déli szomszédunk bel-és külpolitikájába egyaránt. Ez a szembenállás Magyarországra súlyos terhet rótt, mivel a Magyar Dolgozók Pártjának nyomására az ötvenes években csillagászati összegnek számító hétmilliárd forintot költöttek egy, a déli határ mentén húzódó 600 kilométeres erődrendszer kiépítésére, amelyet soha nem használtak.

Sztálin 1953-ban bekövetkező halála után egy évvel a Szovjetunió új főtitkára Nyikita Hruscsov rendezte viszonyát Jugoszláviával, de Tito ezután is a szocializmus külön útját választotta. Erre utal, hogy miközben a kádári Magyarországon gőzerővel folyt a termelőszövetkezetek létrehozása, addig déli szomszédunkban felhagytak ezzel a folyamattal.

Az 1960-as évek elején komoly határ menti harcokhoz vezető szovjet-kínai szembenállás hátterében is az húzódott meg, hogy Mao Ce-tung rossz szemmel nézte a szovjet „tanácsadók” országában való ténykedését, majd haza is küldte őket. A kínai diktátor brutalitására jellemző, hogy saját párttársait is kivégeztette, amennyiben úgy találta, hogy ők inkább Moszkvához, mint hozzá hűségesek.

Az Enver Hodzsa vezette Albánia először a Szovjetunió mellett kötelezte el magát, majd a hruscsovi reformok hatására inkább Kína mellé állt. Ezzel az ország egészen a diktátor haláláig elszigetelődött, és lakói még a többi szocialista országhoz mérten is óriási nyomorban éltek.

Az érdekes, a nagyközönség számára kevésbé ismert témát felvető előadás kérdésekkel, hozzászólásokkal zárult: a közönség idősebb tagjai szívesen osztották meg emlékeiket, tapasztalataikat a többi jelenlévővel.