Nézzen be az
Emlékpontba
 
 
ÁLTALÁNOS INFORMÁCIÓK HÍREK Aktuális Archívum HÓDMEZŐVÁSÁRHELY EMLÉKPONT KIÁLLÍTÁSOK PROGRAMOK TANÓRÁK MUNKATÁRSAINK KIADVÁNYAINK AZ EMLÉKPONT PÁLYÁZATAI
Tanulmány a hódmezővásárhelyi munkásőrségről
EMLÉKPONT
f
Médiapartnerünk
Párhuzamos kémhistóriák - avagy út Vásárhelyről a hírszerzési szolgálatokig
www.szigoruantitkos.hu
Tanulmány az állambiztonsági szervek hódmezővásárhelyi működéséről
EMLÉKPONT
Andrássy u. 34
Hódmezővásárhely 6800
email: emlekpont@emlekpont.hu
Tel: 06 62 530 940


Fejlesztette: CENTER.HU Kft.

Magyar English Deutsch
 

Kibontott térképek
MÁSODIK TRIANON - Miért maradt Erdély román kézen?


Miklós Péter, az Emlékpont intézményvezetőjének írása megjelent a magyar Idők 2017. február 11-i számában.


Hetven évvel ezelőtt, 1947. február 10-én a Magyarország második világháborús szereplését lezáró párizsi békeszerződés aláírásával végleg el kellett búcsúzni a Trianon óta vágyott területi revízió reményétől Ugyanakkor hazánk merőben új politikai erőtérbe is került, amikor új szomszéd állam bukkant föl az északkeleti határon: a hatalmas kommunista birodalom, a Szovjetunió. A trianoni Magyar-ország területe a párizsi békeszerződéssel tovább csökkent: több mint negyven négyzetkilométerrel.


A két világháború között a magyar bélés külpolitika nemzeti jellege hangsúlyozásának fontos eleme volt a Szent István-i állameszme, amely szerint - s ezt Molnár Kálmán jogászprofesszor államtudományi, míg a tudós politikus Teleki Pál földtudományi érvekkel igyekezett alátámasztani - a magyar etnikumnak a Kárpát-medencei államiságban kiemelt szerepe van. A gyakorlatban mindezek a történelmi magyar állam újraépítésére és a trianoni békediktátum revíziójára irányuló politikai és diplomáciái törekvések elméleti alapjait képezték.


A harmincas-negyvenes évek fordulója azonban gyökeres fordulatot hozott Magyarország - és az egész köztes-európai régió államai - számára. Előbb a német politikai sikerek s ezzel párhuzamosan az 1938 és 1941 közötti magyar revíziós eredmények, majd a világháborús vereség miatt következtek be változások a térségben. Az 1944 őszén a trianoni magyar határokat elérő szovjet Vörös Hadsereg nemcsak a náci német megszállókat űzte el, de a kommunista típusú politikai berendezkedés (amely 1948-ra már ki is épült) előszelét is magával hozta. Az 1945. január 20-i moszkvai fegyverszüneti egyezmény egyik legfontosabb pontja volt, hogy a magyar haderő és államigazgatás vonuljon vissza az 1937. december 31-i’határok közé, A korábbi éra keresztény-nemzeti ideológiája, illetve revíziós politikája 1945 után végleg eltűnt a közélet színteréről, vagy ha fölbukkant is, csak a bírálat hangján és a zsákutcás retrográd irányzatok jelképeként.


A második világháború után Magyarország tehát új pozícióba került. A háborús helyzet végleges lezárásának, valamint az állami szuverenitás visszanyerésének és a szovjet megszállóktól való megszabadulásnak a reménye a majdan megkötendő békétől és azt megelőző béketárgyalásoktól függött. A magyar politikai élet szereplői közül akkor még csak kevesen (leginkább a moszkovita kommunisták Rákosi Mátyás vezette csoportjának tagjai) tudták, hogy az ország sorsa a nagyhatalmi alkudozások során már eldőlt, s a magyarokra a szovjet függés és az államszocialista diktatúra korszaka vár.


A világháború győztesei egyetértettek abban, hogy a magyar békekötés kapcsán a hazánkkal szomszédos államok közül a velük Szövetségesek (Csehszlovákia és Jugoszlávia) és az ellenségesek (Románia és Ausztria) más-más elbírálás alá essenek. Ennek szellemében a magyar államhatár megállapítása során föl sem merült, hogy Jugoszlávia, illetve Csehszlovákia kárára Magyarország gyarapodjon. Egyedül a romániai, Trianon előtt a történelmi Magyarországhoz tartozó területek (egy részének) visszaszerzésére tehetett kísérletet a háború utáni magyar diplomácia. Itt azonban a legnagyobb akadálynak nem is Románia, hanem a térségben domináns Szovjetunió akarata bizonyult.


Még a második világháború első szakaszában, amikor a két totális állam, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió megegyeztek saját befolyási övezeteikről, Romániától a Szovjetunióhoz került Besszarábia és Észak-Bukovina. Ezek a területek az egykori orosz, majd szovjet fennhatóság alatt lévő moldvai részekkel egyesítve alkották az 1940 nyarán a mai Moldova területén létrehozott szovjet tagállamot, a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságot. Egy évvel később azonban a németek Szovjetunió elleni támadásakor a románok elfoglalták a területet, és országukhoz csatolták, s azt csak 1944 nyarán szállta meg ismét a Vörös Hadsereg. Erről a régióról a Szovjetunió - fekete-tengeri, illetve balkáni pozícióit biztosítandó - nem akart lemondani a háború után sem - így ezekért a területekért cserében Románia, vélte Sztálin, „kárpótlás˝ gyanánt megtarthatja Erdélyt.


A magyar kormány Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök vezette béke-előkészítő küldöttsége
1946 tavaszán Moszkvában fölvetette Erdély kérdését Sztálinnak és Molotovnak. A tárgyalást az egy évvel később a kiépülő kommunista diktatúra elől emigrációba kényszerült kormányfő a Küzdelem a vasfüggöny mögött című emlékirataiban is megörökítette. Eszerint Gyöngyösi János külügyminiszter „kibontotta térképeit, s megmutatta a Magyarország által igényélt területeket. Sztálin Molotovhoz fordult: - Hogyan szól a fegyverszüneti egyezménynek az a pontja, amelyik Erdély felől intézkedik? Úgy szól, hogy amennyiben Románia a fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségeit teljesíti, úgy megkapja Erdélyt vagy annak nagyobb részét - válaszolta Molotov, - Igen, a fegyverszüneti egyezménynek ez a pontja módot nyújt önöknek az erdélyi területi kérdés felvetésére - mondotta felénk fordulva Sztálin.”


A magyar külügyminisztérium munkatársai és az általuk fölkért szakértők 1945-46 folyamán több javaslatot dolgoztak ki Erdély egy részének megszerzésére. Ezek egyike egy 22 ezer négyzetkilométernyi, a magyar állam keleti határaival közvetlenül szomszédos terület igénylése volt. Ezt az elképzelést az 1946 nyári párizsi tárgyalások alkalmával hamar el kellett vetnie a magyar félnek, s élőbb ötezer, majd négyezer négyzetkilométernyi, Szatmárnémetitől Aradig húzódó vékony sávra szorítkozó területigényt bejelenteni. A magyar követeléseket a román kormány természetesen határozottan visszautasította. Gheoghe Tatarescu külügyminiszter, korábbi kormányfő a következőképpen reagált a magyar javaslatra: „Nincs felelős román államférfi, de nincs egyetlen román ember sem, aki hajlandó volna Románia nyugati határát tárgyalások vagy akárcsak bizalmas megbeszélések anyagává tenni. Erdély Románia számára, mint a románság bölcsője, mindennél becsesebb, s ezért Románia a békekonferenciától nem kérhet és nem várhat mást, mint Erdély határainak véglegesítését.” Nem volt más véleményen a magyarokkal egyébként gyakran rokonszenvező és a nyelvünket is beszélő Petru Groza miniszterelnök sem, aki „Erdély egységének megbontását lehetetlennek és végzetes hibának” tartotta volna. Ezeket a hangokat - szovjet fölerősítéssel - a párizsi békekonferencia résztvevői is meghallották, s a magyar kéréseket elutasítva támogatták a román igényeket.


A békekötést megelőző tárgyalásokon a magyar diplomatáknak a csehszlovák törekvésekkel is meg kellett küzdeniük. Az Edvard Benes elnök vezette Csehszlovákiának ugyanis egyik követelése a kollektív módon háborús bűnösként megbélyegzett magyarság jelentős részének - mintegy kétszázezer főnek - a kitelepítése (amit Sztálin „jó dolognak˝ tartott, de a nyugati szövetségesek elutasították), míg másik igénye a pozsonyi hídfő öt magyarországi településének (Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún, Rajka, Bezenye) megszerzése volt. Ez utóbbit a csehek azzal támasztották alá, hogy az ellenséges magyar tüzérség ezekről a településekről könnyen támadhatja a Duna túlpartján fekvő Pozsonyt. A békeértekezlet ezt is elfogadta: igaz, nem öt, hanem „csupán” három település került Csehszlovákiához (Rajka és Bezenye maradt). Ezzel a trianoni Magyarország területe a párizsi békeszerződéssel tovább csökkent: több mint negyven négyzetkilométerrel.


A csehszlovák államnak ugyanakkor jelentős területveszteségeket is el kellett könyvelnie az 1944-45-ös szovjet bevonulást követően. Kárpátalja ugyanis a Szovjetunió része lett. Mint azt az 1945. június 29-én Moszkvában aláírt csehszlovák-szovjet szerződés megfogalmazta: Kárpátalja „mindkét Magas Tárgyaló Fél baráti megegyezése alapján újraegyesül ősi hazájával, Ukrajnával, és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság kötelékébe kerül”. A Kárpátalja fölötti ellenőrzés megszerzésével a Szovjetunió biztosította helyzetét a Kárpát-medencében, valamint - a közlekedési csomópontok és a Kárpátok egyes átkelési pontjainak megszerzésével - jelentős stratégiai pozícióhoz jutott az egész közép-európai régión belül.


A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter által 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés a területi kérdéseket tekintve (a pozsonyi hídfő három települése elvesztésének kivételével) az 1920. június 4-i trianoni békediktátum megismétlése volt. A magyar törvényhozás által 1947 júniusában ratifikált és egy hónappal később kihirdetett békeszerződés 22. pontja szerint „a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa”.


A párizsi békeszerződéssel elméletben a magyar állami szuverenitás visszaállt, a gyakorlatban azonban a szovjet megszállók jelenléte is legitimitást nyert. És végzetes valósággá vált.